Zsolt 71,1–9
„Jó, ha fiatalon tér meg az ember.” Nincs mögötte annyi eltékozolt év; lelkesen elhatározza, hogy az Urat akarja szolgálni (de ebben még meg kell tanulnia az Úrhoz igazodni, ne a saját elképzelését kövesse); még sokat tud tenni Krisztus szolgálatában. Amikor Jézusé lettem, irigyeltem azokat, akik nálam fiatalabb korban tértek meg.
A zsoltár szerzője is fiatal korában „tért meg”, gyermeksége óta bízik az Úrban (5. v.). Csak az Úrral, Istenben leélt élet az, aminek a végén így lehet bizonyságot tenni. Aki a megtérése után „kényelembe helyezte magát”, elbízta magát, elfordult, bűnökben bukdácsolt, az az élete végén sem tudja így dicsérni Istent – csak bánkódhat, hogy elvesztett sok mindent, amit csak Isten adhatott volna neki.
Hogyan kell nem elbízni magamat? Úgy, hogy egy életen át komolyan veszem, hogy mindent Istentől kaptam. Azt is, ami a megtérésem előtt megvolt: életem, erőm, képességeim, lehetőségeim. Azt is, amit a megtérésben kaptam: teljes bocsánatot, örök életet (ezért ne higgyem azt, hogy csak ez az élet van), békességet Istennel; Krisztust, aki „pártfogó az Atyánál, ha vétkeztünk” (1Jn 2,1), de aki „megőrizhet a botlástól” (Júd 24); tudok nem vétkezni, mert Istentől születtem. Ezután is tőle kapok mindent, a „földi” dolgokat is. Nemcsak az erőt, hanem a próbákat, a bajokat is. Azokat a helyzeteket, amelyeknek az elfogadásához hit kell. Olyan kérdéseket / problémákat, amikre ha találok is választ a Bibliában, idő kell, amíg Isten azon keresztül elvégzi bennem, amit akar: elgondolkodtat, arra késztet, hogy „leltározzak”. Vagy „csak” azért adja ezeket, hogy tanuljam meg, milyen az, ha Őt hagyom vezetni; ha Ő adja az erőt. Ha a saját erőmre támaszkodom, aggódnom kell, hogy van-e elég; mi lesz, ha megöregszem és „elfogy az erőm”. Ha Istenre, akkor bízhatok abban is (és kérhetem, 9. v.), hogy nem fog elhagyni akkor sem.
Azt is tapasztalhatom, hogy használ az Úr: bizonyságtételnek használja az életemet, azt akarja, hogy mások az Ő munkáját ismerjék fel benne, és dicsérjék: „csodává lettem sokaknak” (7. v.), „szájam beszéli a Te igazságodat” (15. v.). Az átélt nehézségekből is bizonyságtétel lehet: „… megszabadított az Úr” (2Tim 3,11). Ha nem hiszek / kicsinyhitű vagyok, akkor azt mondom: „megszabadított / megszabadultam ebből a bajból, de köszönöm, nem kérek többé belőle”. Ha hiszek, akkor azt: „megszabadítottál, Uram, ezért ezután is rád bízom magam”.
Aki benne él (belenőtt, belegyökerezett) Krisztusba, kérheti azt is, „ne szégyenüljek meg soha”, „szabadíts meg a gonosznak kezéből”. „A Te igazságod szerint ments meg”: azért könyörög, hogy legyen nyilvánvaló, hogy Isten igazságos: érvényesítse igazságosságát az ő (és az Ő) ellenségeivel szemben is. Tudja, hogy Istentől kap erőt és mindent, bizonyságot is tesz róla; ha őt legyőzik, úgy érezhetik, Istent győzték le. Azt kéri, hogy ezt ne engedje Isten.
Isten érvényesítette igazságát Krisztus halálában. Ezt most még csak az látja, aki hisz. A világ azt láthatja, hogy a keresztyéneket (nem a „világegyházat”, hanem a valódi hívőket) nem lehet legyőzni. A „világegyház” beolvad a világba, ugyanazokat a célokat szolgálja, ezzel legyőzetik. A hívők nem olvadnak be, és ha szenvednek, ha elpusztítják őket, akkor is mindig vannak újabbak. Ezért könyörögnünk kell, és hívnunk Jézushoz, akit lehet. Nem azért, mert különben megszűnik a hit, és akkor mégiscsak „legyőzték Istent”, hanem mert ezt Isten végzi általunk. Ezért munkálkodik bennünk is: hogy olyan életünk legyen, ami valóban Őrá támaszkodik, amin meglátszik, hogy Ő formálta. Úgy alakít át, hogy rajtunk keresztül is üzenni tudjon a világnak: Krisztust, aki az Ő „utolsó szava”.
Zsolt 68,20 „Áldott legyen az Úr! Napról napra gondoskodik rólunk a mi szabadításunk Istene.”